2010 október 6. | Szerző: revi11 |

Ha jó napod van,ne olvass tovább. Nem akarom senki kedvét elrontani.De le kell írnom dolgokat,mert megfojt az érzés belülről.

Egyszer mindenkivel megtörténik,kivel előbb,kivel utóbb.

Azt hiszem velem még nem kellett volna.

Egyedül maradtam,se apám,se anyám.

2010.08.27.Péntek.

Életem legborzalmasabb napja.

Sose hittem volna,hogy ilyen fájdalom létezik.

Sajnos,létezik.És meg kellene tanulnom együtt élni.De még nem megy,és örlődök,szenvedek.

Anyukám nem válaszolt egy telefonhívásra sem aznap.Nem írt egy e-mailt sem.És amikor ajtót sem nyitott nekünk,tudtuk,valami nem stimmel.A telefonok bent csörögtek,a mobil is.Azt az érzést nem kívánom senkinek,amikor a tűzoltókat kellett hívni,hogy nem tudunk bejutni,és úgy éreztem,nem veszik komolyan a riasztást.

És azt meg főleg nem,amikor belülről kulccsal ők nyitották ki az ajtót.

Nem kellett volna megszólalniuk,az arcukra volt írva,amit nem akartunk meghallani.Amit sosem akar meghallani senki,az életben.

Hogy MEGHALT AZ ANYUKÁM.

Istenem,ezt borzalmas kimondani,leírni,nem tudom elhinni.

Képtelen vagyok felfogni,csak ülök a gép előtt,e-mailt írnék neki,nézem a telefonomban a hívásokat,névlistát,és amikor a nevéhez érek,hát,megszakad a szívem,és a lelkem üvölt,hogy ANYU,HÍVJÁL MÁR!

Elment.Egyszerűen lefeküdt aludni,és reggel már nem ébredt fel.

Úgy érzem,ez a fájdalom már örökre velem marad,reggel,este napközben,sírok,és a torkom nagyon szorítja egy eddig sosem tapasztalt fájdalom,levegőt is alig kapok tőle.

Amikor egyedül vagyok,az a legrosszabb,mert mindig rá gondolok,mindenről Ő jut az eszembe.

Kész.Most nem tudok többet írni,mert kezdődik a szorítás a mellkasomban is,alig kapok levegőt,és nem látok a könnyeimtől sem.

Aki teheti,ölelje meg most az édesanyját,vagy hívja fel,vagy csak írjon neki egy sms-t:Szeretlek,ANYU!

Amíg megteheti.