2011 június 24. | Szerző: revi11

 Köszönöm a szép verset,megkönnyeztem.

Azért fáj még jobban Anyu hiánya,mert 2 hét múlva férjhez megyek és nem lehet velem.

Tudom,hogy mennyire boldog lenne és valahonnan fentről lát engem majd.

Aki elolvassa ezt,menjen,adjon az Édesanyjának egy nagy puszit és ölelést.Csak úgy.Szeretetből.

Az élet szép.Csak néha kibírhatatlanul fájdalmas.

Gondoljatok Rám 2011.07.09-én,életem második nagy napján,mert hosszú évek óta erre készülök.

És én SOHA NEM ADOM FEL:-)

Sajnálom

2011 június 17. | Szerző: revi11

 Ui:és én néha úgy érzem,ezzel a fájdalommal nem is akarok tovább élni.

Szégyellem magam ezért,mert mindenem megvan.

Küzdök is.

De ez van.

2011 június 17. | Szerző: revi11

 Nem kérek számon.Csak megállapítottam egy tényt.

Nem vagyunk egyformák,másként dolgozzuk fel a tragédiákat.

Csak egy ugyanaz:az el nem múló fájdalom.

Köszönöm kedves szavaitokat.

Kicsit megkeseredtem,úgy hiányzik Anyu,Ő mindig tudta,mit mondjon nekem.

Egyszerűen nem tudom felfogni,hogy egyik nap még beszélünk,másik nap pedig elalszik,és soha többet nem kel fel.

Istenem,mikor lesz ez az érzés kevésbé ordítóan,őrjöngően fájdalmas???

:-((((((((((((

2011 április 17. | Szerző: revi11

 Meg kell mondjam,ledöbbentem,hogy senki nem írt egy vígasztaló sort sem nekem,Anyukám halála után itt.Ismeretlenül is lehet részvétet nyilvánítani,nekem legalábbis megy.Majd más is megtudja ezt a borzasztó érzést,nem kívánom senkinek.

Elgondolkodtató.

2010 október 6. | Szerző: revi11

Ha jó napod van,ne olvass tovább. Nem akarom senki kedvét elrontani.De le kell írnom dolgokat,mert megfojt az érzés belülről.

Egyszer mindenkivel megtörténik,kivel előbb,kivel utóbb.

Azt hiszem velem még nem kellett volna.

Egyedül maradtam,se apám,se anyám.

2010.08.27.Péntek.

Életem legborzalmasabb napja.

Sose hittem volna,hogy ilyen fájdalom létezik.

Sajnos,létezik.És meg kellene tanulnom együtt élni.De még nem megy,és örlődök,szenvedek.

Anyukám nem válaszolt egy telefonhívásra sem aznap.Nem írt egy e-mailt sem.És amikor ajtót sem nyitott nekünk,tudtuk,valami nem stimmel.A telefonok bent csörögtek,a mobil is.Azt az érzést nem kívánom senkinek,amikor a tűzoltókat kellett hívni,hogy nem tudunk bejutni,és úgy éreztem,nem veszik komolyan a riasztást.

És azt meg főleg nem,amikor belülről kulccsal ők nyitották ki az ajtót.

Nem kellett volna megszólalniuk,az arcukra volt írva,amit nem akartunk meghallani.Amit sosem akar meghallani senki,az életben.

Hogy MEGHALT AZ ANYUKÁM.

Istenem,ezt borzalmas kimondani,leírni,nem tudom elhinni.

Képtelen vagyok felfogni,csak ülök a gép előtt,e-mailt írnék neki,nézem a telefonomban a hívásokat,névlistát,és amikor a nevéhez érek,hát,megszakad a szívem,és a lelkem üvölt,hogy ANYU,HÍVJÁL MÁR!

Elment.Egyszerűen lefeküdt aludni,és reggel már nem ébredt fel.

Úgy érzem,ez a fájdalom már örökre velem marad,reggel,este napközben,sírok,és a torkom nagyon szorítja egy eddig sosem tapasztalt fájdalom,levegőt is alig kapok tőle.

Amikor egyedül vagyok,az a legrosszabb,mert mindig rá gondolok,mindenről Ő jut az eszembe.

Kész.Most nem tudok többet írni,mert kezdődik a szorítás a mellkasomban is,alig kapok levegőt,és nem látok a könnyeimtől sem.

Aki teheti,ölelje meg most az édesanyját,vagy hívja fel,vagy csak írjon neki egy sms-t:Szeretlek,ANYU!

Amíg megteheti.